Érvek és ellenérvek a közös európai pénz bevezetéséről

Kell-e nekünk igazán az euró?

2017. október 31. Az EU-csatlakozás után egy ideig folyamatosan 3-5 évre voltunk az euró bevezetésétől. Aztán mintha kevésbé vált volna fontossá a dolog. Mostanában azonban ismét az érdeklődés középpontjába került az eurozóna bővítésének kérdése. 25 év tapasztalata nyomán azonban a vélemények eltérnek: haszna vagy kára több a gyors csatlakozásnak.

Az EU-csatlakozást követően jó pár évig többé-kevésbé egyhangúan azt lehetett hallani, hogy olyan három-öt évnyire vagyunk az euró bevezetésétől, amire kötelezettséget is  vállaltunk.  A maastrichti feltételek teljesítésétől még távol álltunk, így sokszor hangzott el a szarkasztikus megjegyzés: guruló határidőről van szó; telnek az évek, de a három-ötéves távolság marad. Ezzel együtt a magyar fiskális politika fő céljaként többször elhangzott: mielőbb meg kell felelni a feltételeknek. Bár némely szakértő már akkor is emlegette, hogy a „monetáris konvergencia” és a legalább olyan fontos „reálkonvergencia” (vagyis a gazdaság egészének felzárkózása) ellentétben áll egymással.

Igazi kétségek azonban kevéssé kaptak hangot: úgy 2007 táján, amikor Simor András váltotta Járai Zsigmondot az MNB élén, még az a bonmot is elhangzott, hogy ő lesz az utolsó igazi magyar jegybankelnök, hiszen utódja már alig lesz több, mint az Európai Központi Bank helyi „fiókvezetője”. Az évtized fordulójáig pedig kissé még irigyeltük is a közös valutát bevezető szomszédainkat: úgy éreztük elébünk vágtak.

Jött az évtizedes homály


Aztán az évtizedforduló táján valahogy elhalkultak az eurócsatlakozásról szóló hangok. A 2008-as válság előhozta az eurózóna gyengeségeit, az MNB élén történt váltást követően pedig a gazdaságpolitika a korábbinál jobban kihasználta az önálló monetáris politikában rejlő lehetőségeket. A forint gyengítése, majd a körülbelül 305-315 forintos sávban tartása ellensúlyozta a magyar vállalkozások hatékonysági problémáit – néhol megromlását –, és lehetőséget teremtett a jegybank számára, hogy tetemes (forintban kimutatott) árfolyamnyereséggel büszkélkedhessen. A dolog árát persze elsősorban a devizahitelesek fizették meg (a forintosítás csak késve, és részben tudta ezt ellensúlyozni), az elért nyereséget pedig igen sajátosan használta fel a jegybank. Szinte észre sem vettük, hogy a korábbi három-öt éves távlat immár évtizedes homállyá változott.

Pedig tavaly már az Európai Bizottság konvergenciajelentése is elismerte, hogy Magyarország teljesíti az árstabilitásra, az államháztartásra, a hosszú távú kamatlábak konvergenciájára vonatkozó kritériumot, bár hiányosságokat is rögzített. Valószínű, hogy megfelelő politikai szándék esetén irányt lehetett volna venni a csatlakozás felé. Akkor egy interjúban Varga Mihály is, miközben elismerte, hogy a csatlakozást akadályozza a gyenge magyar versenyképesség, megjegyezte, hogy akár már az évtized végén fizethetünk euróval. A téma azonban akkor még a miniszteri szavak ellenére meglehetősen hangsúlytalan maradt.

Egyelőre nem jött meg a visszautasíthatatlan ajánlat


Az ügy idén nyáron, elsősorban az EU szorosabbra fonásával kapcsolatos elképzelésekkel váratlanul ismét élessé vált. Még nyáron elhangzott, hogy a közös valutaövezetből egyelőre kimaradt országok ősszel „visszautasíthatatlan ajánlatot” kapnak, és noha konkrét tervekről azóta sem tudni, minden szakértő az euróra asszociált. Ez az ajánlat azóta sem érkezett meg ugyan, de nyíltan tárgyalják a kétsebességes EU kialakulásának lehetőségét, és azt, milyen súlyos hátrányokkal járhat a kimaradás.

A hazai szakemberek többsége töretlenül a mielőbbi csatlakozás mellett van. Az árfolyamkockázat és az átváltási költségek megszűnése az exportőröknek és az importőröknek, a kamatkockázat megszűnése a hitelfelvevő cégeknek is jelentős megtakarítást jelenthet. Csökkenhet különféle pénzügyi eszközök kereskedelmének költsége, ami a tőkebefektetések növekedését is elősegíti. Önmagában a nagyobb tőke- és pénzpiacba való teljes integráció stabilabbá teszi a pénzünket, biztonságosabbá az országot, a kamatfelár csökkenése emellett például a költségvetés hitelfelvételeit is olcsóbbá teszi. Számítások szerint csak a csatlakozásnak ezektől az előnyeitől 0,5-1,5 százalékos GDP növekedésre lehet számítani.

A jegybank még magasabbra tenné a lécet


Akadnak azonban, akik szerint a túl gyors csatlakozás több hátránnyal járna, mint haszonnal. Pogátsa Zoltán, a Nyugat-magyarországi Egyetem docense lényegében azzal érvel, hogy a felzárkózó országoknak nem ugyanarra a monetáris politikára van szükségük, mint a fejletteknek. Az EKB az elmúlt évtizedben az előbbieknek – leglátványosabban Görögországnak - több kárt okozott, mint hasznot. Leginkább azt hangsúlyozza – nem egyedül –, hogy ezeknek az országoknak az önálló monetáris politika, szükség esetén a valutaleértékelés lehetősége jelenthet egyedül védelmet az Európai Központi Bankkal szemben.

Érvelése nyomán persze gyakran akad az embernek az a benyomása, hogy Pogátsának nem is annyira az euróval, mint inkább az EKB szűkkeblű, megszorító politikájával szemben van kifogása – ezt látszik alátámasztani, hogy többször kifejtette: miközben a német vállalkozások bőven profitáltak ebből a politikából, a német középosztály valójában inkább a vesztesének nevezhető. Ha viszont – tesszük hozzá mi –az EKB felhagyna a megszorítások erőltetésével (amit például mintha egykori fő apostola, az IMF néhány tanulmánya tanúsága szerint egyre inkább szeretne újragondolni), nem lenne szükség védekezésre. (Pogátsa érvelése persze jóval sokrétűbb.)

Nemrég megjelent tanulmányában Nagy Márton, az MNB alelnöke is arra hívja fel a figyelmet, hogy önmagában a maastrichti kritériumok teljesítése és az euro bevezetése nem csodaszer. Az euró átvétele nem jelent garanciát a fenntartható felzárkózásra, miközben a gazdaságpolitikai hibák vagy a külső gazdasági sokkhatások korrigálása sokkal nehézkesebb. Szerinte sikeres csatlakozáshoz a gazdaság általános fejlettségének is el kell érnie egy megfelelő szintet. Lényegében a monetáris és a reálkonvergencia közötti ellentmondást hangsúlyozó, korábban említett érveket eleveníti fel: úgy véli, hogy a maastrichtiak mellett öt továbbit (ezeket és a részletes érvelést itt olvashatja) kell teljesíteni ahhoz, hogy Magyarország az euró bevezetésére megfelelően felkészült legyen.

Szerző: Lenkei Gábor
Címkék:  , , , ,

Kapcsolódó anyagok