A bankszövetség főtitkára cáfolja a „tévhiteket”

Devizahitelek: kérdések és válaszok

2013. június 13. A perekben, a Pénzügyi Békéltető Testület (PBT) elé kerülő devizahiteles ügyekben rendre felbukkanó kifogásokat, a bankok elleni érveket igyekezett visszaverni a Magyar Bankszövetség főtitkára. Röviden összefoglaltuk, mivel cáfolja a „tévhiteket” Kovács Levente, de hozzáfűztük a saját véleményünket, tapasztalatainkat is.

A bankszövetség főtitkára öt pont köré csoportosította a devizahitelesek (sokszor az őket képviselő „civil” szervezetek, jogászok szűk csoportja) számtalan fórumon hangoztatott „tévhiteit”. Mint írja: azt, hogy a deviza hitelek mögött mindenkor devizaforrások álltak, éppen a deviza alapú hitelek forint hiteleknél lényegesen alacsonyabb kamatozása igazolja. Nem nehéz belátni, hogy a magas kamatozású forintbetétekből az alacsonyabb kamatozású deviza alapú hitelek nem finanszírozhatók, vagyis devizaforrás hiányában a devizahitelezés működésképtelen lenne, hiszen folyamatos veszteséget okozna a banknak. A bankok a hiteleik finanszírozásához szükséges forrásokat a mindenkor érvényes piaci kamatfeltételek mellett tudják megszerezni, ami szükségessé teszi, hogy a kihelyezett hitelek kamatát a hosszú futamidő alatt több alkalommal változtathassák, hozzáigazítva az aktuális piaci viszonyokhoz. (A teljes, szakcikkből készített kivonatot itt olvashatja el.)

Kovács szerint torz helyzetet mutat, hogy a megindított perek szinte kivétel nélkül csupán a semmisség megállapítására vonatkoznak anélkül, hogy annak következményeit – vagyis a tényleges megoldás meghatározását – kívánnák elérni.

A betéteket sem lehet „pántlikázni"

A „ki látott itt devizát” mondattal jellemezhető első pontban részletesen kitér még arra a szakember, hogy a hosszú lejáratú, 15-20, sőt esetenként 30 éves futamidejű, kölcsönökkel szemben jellemzően rövid, legfeljebb rövid távra szóló források (betétek, tulajdonosoktól kapott pénz és devizacsere fedezeti ügyletek) állnak. Ezek „ára” pedig nyilván időszakonként változó. A devizaforrások közvetlenül nem kapcsolhatók egy-egy kölcsönügylethez, sem összegüket, sem futamidejüket tekintve, miként azt sem lehet megmondani, hogy az ügyfél banknál elhelyezett forintbetétje kinek lett kölcsönadva forinthitelként.

A szerződések semmisségével kapcsolatban Kovács Levente hangsúlyozza: a pénzkölcsön-nyújtás összetett szolgáltatás, a hitel- és kölcsönszerződés előkészítésével, a folyósított kölcsön nyilvántartásával, figyelemmel kísérésével kapcsolatos intézkedéseket is magában foglalja. Ezek a tevékenységek viszont nem visszaállíthatóak. A folyamat azért is irreverzibilis, mert az adós a folyósított kölcsönből lakást, egyéb vagyontárgyat vásárolt, vagy esetleg másik kölcsöntartozását törlesztette. Úgy véli, az sem hagyható figyelmen kívül, hogy az adósok ezekben az esetekben már szerződésszegésben vannak, sok esetben átütemezésre, fizetéskönnyítésre is sor került, tehát nem az eredeti szerződési feltételekkel kellene számolni az eredeti állapot helyreállításánál.

A különböző pontokban felsorolt – helyenként igen meggyőző – érvek közül néhányat saját észrevételeinkkel „fűszerezve” az alábbiakban olvashatják.

Felvetés	Bankszövetségi érvelés	Az Én Pénzem megjegyzése
Ki látott itt devizát?	Az ügyfelei pénzével gazdálkodó bank szigorúan szabályozott üzem, így számára nemcsak általában az eszközök és források (leegyszerűsítve hitelek és betétek), hanem ezen belül a deviza eszközök és devizaforrások lényegi egyezését is előírják.	Ez pontosan így van, bárki bármit gondol, a bankokat alaposan ellenőrzik. Kifogásolható viszont, hogy többnyire nem is engedték, hogy a törlesztést az ügyfél máshonnan beszerzett devizában, valutában teljesítse.
Az árfolyam- kockázatot miért csak az ügyfelek viselik?	Az adósok nemcsak a kedvezőtlen árfolyam-változás terheit viselték, hanem a forint erősödéséből származó előnyöket is élvezték, a válság hatásait senki sem látta pontosan előre. Az árfolyamkockázatok kivédésére egyes bankok árfolyam-garanciát is kínáltak, ami szinte senkinek sem kellett.	Azóta azért több tanulmányból (közte épp Kovács Leventééből) kiderült, hogy a forint leértékelődése nem is annyira meglepő. Más kérdés a mérték, ami szorosan összefügg a gazdaságpolitikával (lásd grafikonunk). Úgy véljük, az ügyfelek kockázatát korlátozni kellett volna.
A devizaár- folyamok emelkedésén a bankok degeszre keresik magukat	A bankoknak devizaforrásaikat az adott időpontban érvényes árfolyamon kell megvásárolniuk, amit aztán ugyancsak piaci árfolyamon adnak tovább ügyfeleiknek. Így nem nyernek és nem vesztenek. Az emelkedő devizaárfolyamok miatt viszont nőnek hitelezési kockázataik.	Mindez alapvetően igaz, az is tény azonban, hogy az árfolyamok változásából eredő kockázatokat a bankok elvben sokkal jobban tudták (volna) kezelni, mint a lakossági ügyfelek. Ezen a téren pedig szerintünk van mit a szemükre hányni (elkényelmesedtek az olcsó források időszakában, az anyabankok ölelésében).
Tisztességtelen volt az eltérő árfolyamok alkalmazása (árfolyamrés)	A deviza alapú hitelek a deviza hitelekhez képest lényegében megkímélték az ügyfeleket az átváltási terhektől, amihez szükségszerű volt a konverzió beépítése a hitelnyújtási szolgáltatásba. A 2010 novemberétől érvényes új előírás kedvezményként, a lakáshitelesek terheinek enyhítése miatt született.	Néhány bank a hiteltörlesztéshez teljesen külön árfolyamot állapított meg, ezekről nem mindig lehetett szabadon információhoz jutni. Sokszor kerül szóba (jogosan), hogy forinthitelt egyáltalán nem akartak a bankok senkinek adni, mindenkit rábeszéltek a devizára.
Mi a helyzet, ha semmis a szerződés?	Kirívó méltánytalanság lenne, ha a devizahitelek tekintetében a forinthitelnél akár lényegesen kedvezőbb visszafizetési feltételeket állapítanának meg a bíróságok.	Ez így van. Mint korábban bemutattuk, a régi forinthitelesek összterhe még mindig magasabb, mint a devizahiteleseké.